Az állatvilág legtöbb tagja minden igyekezetével, olykor elképesztő trükköt bevetve igyekszik magát láthatatlanná tenni. A növényevő azért álcázza magát, hogy elkerülje a húsevők figyelmét, a ragadozó pedig azért “terepszínű”, hogy észrevétlenül cserkészhesse be áldozatát. Amelyik állat repülni tud, az megengedhet magának némi kis luxust, ám a papagájok e tekintetben a többi tollason is túltesznek. 
    
A fűzöld, kobaltkék, krómsárga, cinóberpiros és még ki tudja, hányféle színű tollak változatos összeállítása mintha csak az emberi szem gyönyörködtetését szolgálná – pedig bizonyosan nem ez a célja.
     A válasz minden valószínűség szerint a papagáj életmódjában keresendő. Ez a kampós csőrű, majomügyességű madár jóformán kizárólag növényevő, nem kell tehát észrevétlenül becserkésznie senkit. Alighanem a ragadozóktól is kevésbé kell tartania, mint más, hasonló méretű szárnyasnak: erős állkapcsa hatékony védelmet nyújt számára. Annál nagyobb szüksége van arra, hogy a társait messziről is szemmel tarthassa.

A legtöbb papagáj legalább párosával él, de még nagyobb, lármás csapatban jár a tápláléka után, és a csapat tagjai könnyebben megtalálják egymást, ha van valamiféle messziről is jól látható megkülönböztető jelzésük. Mivel táplálkozásukban jelentős szerephez jut a gyümölcs, következésképpen jó a színlátásuk, a színezet tehát alkalmasnak tűnik erre a feladatra. Különösen érvényes ez az esőerdő zöld homályában: nem véletlen, hogy a száraz, nyílt vidéken élő rózsakakadu diszkrét szürke-rózsaszín öltözékével szemben az őserdei arák vagy amazonok a madárvilág legpompásabb tollruháját viselik.
     Számos faj ötletes megoldással csak röptében villantja ki tarka “jelzőzászlóját”, ugyanis az úgy helyezkedik el, hogy az összecsukott szárnyú madáron nem látható. Így a papagáj nyugalmi állapotban zöld rejtőszínezetet visel, és csak a levegőbe emelkedve válik színessé. Végtére is ilyenkor a legfontosabb, hogy a társai követni tudják!
     
Némelyik papagáj esetében a színezet ivari különbséget
is jelent. A legszélsőségesebb példa erre a nemes papagáj: a hím élénkzöld és a tojó mélypiros színe rendkívüli mértékben eltér egymástól. nehéz elhinni, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartoznak.
    

A szemet gyönyörködtető színpompa érthetően az embert is ámulatba ejtette: a papagáj már az ókorban is kedvelt szobamadár volt. Ez a vonzalom törvényszerűen e szépséges madarak kárára vált. Mivel fogságban sokáig nem sikerült szaporítani őket, az utánpótlást a vadonból szerezték be. Ezzel a kipusztulás szélére sodortak számos gyönyörű papagájt.

Ma már tenyésztett madarak közül válogathat az, aki nem tud ellenállni a színes tollak vonzásának. A pazar külső ellenére a papagáj azonban nem csupán szobadísz, hanem értelmes, társaságkedvelő élőlény, amely sok gondosságot és szeretetet igényel.